Szellem a palackból
Veszettül vijjog egy vörös vércse,
Vércseppként hull hangja, hogy senki se értse,
Senki se értse, senki se lássa,
Rejtett emlékeit hogyan is ássa el,
Az ég mélyére.
Sikolyán nem lehet túllépni,
Fülünkben visszacseng vészjósló hangja,
Bármerre mennél, újra feljajdul,
Mint gyászoló templom bronz harangja,
Mit hajt az elcsüggedt apa bosszús haragja,
S a könnyek csak jönnek, s öntözik a földet.
Mert e régi anyag új testet nem ölthet.
Veszettül sikít egy fuldokló vércse,
Amott eltörik egy porcelán csésze,
Törött rózsaszál, és rozsdás aranygyűrű,
Emlékek, mint vad erdő; sötét és sűrű.
Fuldokolva kapkod, lábával kalimpál,
Minden hangjával csak egy szót kiabál,
Segíts!!!
Hol maradnak a régi barátok,
Kik mindig azt mondták, számíthatsz ránk?
S kiknek helyén most csupán az átok,
Mint tátongó sír, mint végtelen mocsár
Hol maradt az érzelem, az őszinte indulat?
Hol marad az ősi szellem, az őszi szellő?
Hol leszünk mi holnap, a föld alatt?
Ki mondja majd, hogy ne félj, jöjj elő?
De eljön az a nap… Eljön az az óra,
Mire vár a világ évezredek óta,
Mikor újra szabad lesz torok és tüdő,
S remegni fog aggastyán, gyermek és szülő,
Mikor mit most még némán suttogunk ott belül,
Mit rimánkodva mondunk, tán meghallják ott felül,
Mi benn forr szívünkben rejtve és némán,
De túl kell jutnunk eme évszázados témán,
S ki kell hirdetnünk, büszkén és boldogan,
Mit ezer éve vártak e világban oly sokan,
Hogy vége, vége, vége, végre vége már,
Elmúlt a tél, s most itt a nyár,
Lágy, friss eső, jöjj, szitálj,
Haljon meg az őszi táj,
Mert itt van, itt van, itt van, itt van ő
Nyílik a temető…
S csak a boldogság marad,
Mert haza ér a rab.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése